VANNAK-E ESÉLYEI A FEHÉROROSZ IRODALOMNAK MAGYARORSZÁGON?
Lajos Pálfalvi
A fehérorosz irodalom magyarországi fogadtatása nagyon jól dokumentálható. Amikor megpróbáltam összegyűjteni az adatokat, hamar rájöttem arra, hogy ezt a munkát már elvégezték. Bojtár Endre már 1984-ben közreadta a magyarra fordított fehérorosz művek bibliográfiáját.1 Szmolinka Eszter először Jakub Kolasz magyarul megjelent műveit gyűjtötte össze,2 majd elkészítette a fehérorosz költészet magyar fordításának teljes bibliográfiáját.3
Magyar sajátosság, hogy a recepciótörténethez szükséges adatok összegyűjtése nem állt meg itt. Hatalmas fehérorosz anyag található a Világirodalmi Lexikonban. A 219 szerzőt ismertető szócikkek mellett két rövid szintézist is találunk.4 Mindezt Dózsa Viola dolgozta fel egy budapesti konferenciára készített referátumában.5
Ha összegezzük ezeket az adatokat, azt látjuk, hogy a mennyiség igazán imponáló. Különösen akkor, ha nem gondolkodunk el azon, hogy történt-e bármi is, ami a megjelenés puszta tényén kívül említést érdemel. Mielőtt választ adnék erre a kérdésre, röviden le kell írnom azt a közeget, amelyben ezek a fordítások megjelentek.
Az anyag kivétel nélkül olyan folyóiratokban, könyvsorozatokban, antológiákban jelent meg, amelyek a múlt rendszer legjellegzetesebb termékeinek tekinthetők, 1990 után nyomtalanul eltűntek a piacról. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ennek a szövegkorpusznak esélye sem volt arra, hogy irodalomként működjön Magyarországon, ebben még talán azok sem reménykedtek, akik fordítóként vagy szerkesztőként részt vettek e művek előállításában.
Nemrég megjelent kitűnő monográfiájában Bart István nagyon pontosan leírja a világirodalom és a könyvkiadás helyzetét Magyarországon abban a korszakban, amikor a bibliográfiában szereplő művek megjelentek. Az egész centralizált mechanizmus élén a Kiadói Főigazgatóság állt, ezt pedig gyakorlatilag alárendelték a moszkvai Goszkomizdatnak – szépen leképezve az ország függő helyzetét. Míg ugyanebben az időszakban az angol-amerikai könyvpiacon a fordítás aránya 2-4% volt, Franciaországban ez 8 és 12% között ingadozott, Németországban elérte a 14%-ot, Olaszországban pedig a 25%-ot. A fordított művek legalább fele angol nyelvű volt.6 Magyarországon a szépirodalom területén az arány többször átlépte az 50%-ot, az egész korszakra pedig a 45-46%-os arány jellemző. Emellett persze arra is ügyeltek, hogy többet fordítsanak oroszból, mint angolból (a fordításpolitika mellett hatékonyan szabályozta ezt a Kiadói Főigazgatóság által elosztott keményvaluta-keret és a népi demokratikus országok irodalmára fordítható korlátlan rubelkeret).7
Eltekintve a legnagyobb orosz klasszikusoktól és a szovjet korszak legizgalmasabb szerzőitől a kiadott szovjet és népi demokratikus anyag nagy része a raktárkészleteket növelte. A Szovjetunió nem orosz irodalmainak fordítása a hatvanas évek vége felé élénkült meg, de a kapcsolatok ápolása szinte csak a Szovjet Írószövetség közvetítésével volt lehetséges. Bart István idéz egy 1968 nyarán készült moszkvai úti jelentést – ebben egy kiadói szerkesztő arról is beszámol, hogy Vilniusban felvette a kapcsolatot a Vaga kiadóval, a kölcsönös érdeklődés lehetővé is teszi az együttműködést, de van a dolognak egy szépséghibája: az oroszt kell közvetítő nyelvnek használni, mert a magyarok nem tudnak litvánul, a litvánok pedig magyarul8 (Magyarországon e tekintetben hamarosan változott a helyzet, de erről majd a későbbiekben lesz szó). Az orosz közvetítés nem csak a fordítás minőségét tekintve ébreszt kételyeket, hanem arra is figyelmeztet, hogy a tagköztársaságokból csak a fordítás és kiadás által Moszkvában kanonizált művek juthattak el hozzánk. A fehérorosz irodalom esetében is magától értetődő volt, hogy a műveket oroszból fordítják.
Külön kell tárgyalnunk mint kapcsolattörténeti kuriózumot a hetvenes évek közepétől megjelenő Szovjet Irodalom című folyóiratot, amely névlegesen a Szovjet Írószövetség folyóirata volt. A nyolcvanas években a fehérorosz íróknak már esélyük sem volt arra, hogy más magyar folyóiratokba is bekerüljenek. Itt jelent meg 1982-ben egy teljes fehérorosz szám. Beloruszok között9 című rövid élménybeszámolójában Radó György minszki útjáról és Anatol Vjarcinszki 1971-es magyarországi látogatásáról ír, majd elmeséli, hogy Mikola Hvedarovics ugyanebben az évben Petőfi-kötetet adott ki – a munka megkönnyítése érdekében azt ajánlja Radó, hogy dolgozzanak az orosz fordításból. Tanácsát természetesen megfogadták.
Ebben a társaságban nem kell egzotikus jelenségként leírnom a szocialista irodalmi életet. Az eddig elmondottakal sem azt akartam sugallni, hogy az elkészült fordítások és maguk a művek is kivétel nélkül érdektelenek, hanem csak azt, hogy megjelentetésük nagyrészt szimulációnak, nem pedig valódi kulturális cserének tekinthető. Szerencsére olyan vállalkozásokról is beszámolhatok, amelyek hiteles kontextusba tudták helyezni ezt az irodalmat.
Magyarországot sajátos helyzete arra készteti, hogy nagy figyelmet fordítson a kelet–nyugati kulturális cserére. Mivel a magyar nem szláv nyelv, a magyar kutatók nem érdekeltek egy szlavisztikai tudományos kategória fenntartásában, amelynek a magyar történelem és kultúra nem része. Az összehasonlító irodalomtörténet művelői már a hatvanas évek elején felismerték ezt (Bibó István és Németh László nagy hatású esszéinek ismeretében). Korábban az volt a gyakorlat, hogy a hazai irodalom nagyságait a világirodalom legkiemelkedőbb szerzőivel próbálták kapcsolatba hozni. A szomszédokról – nyelvtudás és valódi érdeklődés híján – keveset tudtunk. Az ország trianoni szétdarabolása után viszont magyarok milliói kerültek kisebbségi helyzetbe, ez pedig néhány évtized múltán kényszerű kétnyelvűséghez, erőszakos asszimilációhoz vezetett. Mindenesetre a szomszédos országok irodalmát már az iskolában megismerték. A vizsgált korszakban ez hatalmas mennyiségű, részben a szomszéd országokban kiadott fordításirodalmat teremtett, de természetesen itt sem az olvasói érdeklődés volt a döntő.
A nyolcvanas években az új paradigma a nem nyelvrokonságon alapuló Közép-Európa lett (ez a divat elmúltával kései megerősítést kapott Maria Bobrownicka tanulmánykötetében, amely hasonló szellemben értékeli át a szlavisztikát).10 Bojtár Endre 1971-ben megjelent, majd a párizsi Kulturában is közölt A kelet-européer pontossága11 című esszéjében már a kiszolgáltatottság állapotaként írta le a közép-európai régió helyzetét, ezzel közel hozta azokat az irodalmakat, amelyeket népi demokratikusként próbált ránk tukmálni a hivatalos kultúrpolitika. Nagyon logikusan pont ott talált potenciális ellenzékiséget, ahol a legkevésbé várátk volna. 1968 után már nem is volt nehéz meggyőzni erről olvasóit. Bojtár Endre irodalomtörténészként és -teoretikusként valósította meg programját. Kutatásai kontextusának a fehérorosz irodalom is része volt. József Attiláról írt tanulmányában12 a fehérorosz költészetre is kitért, akárcsak két összegző munkájában, A kelet-európai avantgarde irodalom (Budapest 1977) című, angolul is megjelent kötetében és „Az ember feljő…” A felvilgosodás és a romantika a közép- és kelet-európai irodalmakban (Budapest 1986) című kismonográfiájában. A nyolcvanas években, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében az intézményes kereteket is megteremtette e kutatásokhoz.
Eztán a baltisztika területén ért el jelentős eredményeket. Bizonyos értelemben divatba hozta Litvániát, pedig aligha voltak jobb esélyei Magyarországon, mint a fehérorosz irodalomnak. Lefordította S.T. Kondrotas A kígyó pillantása (Budapest 1986) című regényét, összehozott egy Venclova-verseskötetet., érdekes esszéket és cikkeket írt litván témákról. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján gyakran szerepelt a médiában. A Soros Alapítvány támogatásával létrehozott egy nemzetközi, nagyrészt közép- és kelet-európai, vagy innen elszármazott emigránsokból álló munkacsoportot, amely kezdetben Dubrovnikban, a háború kitörése után pedig Prágában tartotta szemináriumait. Ezeken lettek, litvánok, észtek, ukránok is részt vettek, a legérdekesebb figurák közül többen is publikáltak Magyarországon (ez is esélyt adhatott volna a fehérorosz irodalomnak). Az együttműködésnek ez a formája a kilencvenes évek első felében megszűnt, Budapesten megalakult a Közép-Európai Egyetem, de az nem tölt be ilyen szerepet a kulturális cserében.
A nyolcvanas évek végén sokan azt gondolták Magyarországon, hogy az ellenzékiség egyik formájává váló közép-európaiság tapasztalatainak hatására hosszabb távon is átalakul a hagyományos centrum–periféria térképzet, evidenciává válik, hogy a cseh, lengyel vagy akár a balti kultúra számunkra – léthelyzetünkből adódóan – különösen fontos. Ezek a várakozások nem igazolódtak be, a közép-európaiság gyorsan kiment a divatból,13 a budapesti bohemisták vagy polonisták tevékenységét már nem kíséri akkora érdeklődés és rokonszenv a kilencvenes években, mint néhány évvel korábban. Hiába bíztak sokan abban, hogy a népi demokratikusból közép-európaivá átdefiniált irodalmak a cenzurális kötöttségek megszűnésével a figyelem középpontjába kerülnek. A nyolcvanas évek legismertebb szamizdat-szerzői néhány év alatt kiszorultak a rendszerváltás utáni könyvpiacról. A fehérorosz íróknak ekkor már nem volt esélyük Magyarországon, legyenek akár kommunisták, akár antikommunisták. Az irodalmi divat ekkor már nem kedvezett az olyan szerzőknek, akik a XX. századi történelmi tapasztalatok feldolgozását tekintették legfőbb feladatuknak.
Ebben a helyzetben egyetlen kiút kínálkozott: a posztszovjet posztmodern. Ezt az irányzatot Magyarországon Bojtár Endre egyik tanítványa, a dél- és keleti szláv irodalmakkal foglalkozó Krasztev Péter népszerűsítette néhány évig. Neki köszönhetően – a divatnak nem behódolva, hanem azt az ügy szolgálatába állítva – olyan irodalmak juthattak szóhoz, amelyeknek enélkül esélyük sem lett volna. Krasztev elindította a Mutáns könyvek című sorozatot, amelyben jelent meg lengyel esszéantológia14 – ez még önmagában nem olyan nagy szenzáció, hiszen a lengyel irodalom helyzete sosem volt reménytelen Magyarországon –, egy kiváló bolgár kötet15 – ez volt a sorozat legnagyobb felfedezése, olyan bolgár posztmodern figurák lepték meg a magyar olvasókat hiperintelligens, de tematikusan nagyrészt a bolgár kultúrához kötődő esszékkel, akiknek Budapesten a létezését sem gyanították – és végül a legelképesztőbb vállalkozás, egy albán antológia.16
Mondanom sem kell, hogy a bolgároknak sem volt sokkal több esélyük, mint a fehéroroszoknak – az albánoknak pedig egyáltalán nem volt esélyük, mégis létrejött a két kötet, hála a nagyon jó személyes kapcsolatoknak, a kölcsönös érdeklődésnek és a kiváló együttműködésnek. A köteteknek elég jó visszhangjuk volt, a bolgár antológiához az ismert filozófus, Fehér Ferenc írt előszót. A példával természetesen azért álltam elő, mert a fehérorosz irodalomnak is valami hasonló impulzus kellene Magyarországon.
E szempontból tanulságos lenne még megnézni az ukrán irodalom helyzetét. 1990 előtti jelenlétéről hasonló bibliográfiát lehetne készíteni, mint amilyet Bojtár Endre állított össze a fehérorosz irodalomról. Az ukránok esetében mégsem szakadt meg a folytonosság: azokon a bizonyos dubrovniki és prágai szemináriumokon részt vett Volodimir Dibrova és Szolomija Pavlicsko, műveik később igen jó folyóiratokban jelentek meg. Aztán a kilencvenes évek második felében lett egy kiváló fordítójuk, a lengyel és ukrán szakon végzett Körner Gábor, aki lengyelből Schulzot, Gombrowiczot és Witkiewiczet, ukránból Okszana Zabuzskót és Jurij Andruhovicsot fordít.
De hogy ne csak az elszalasztott lehetőségekről legyen szó: néhány hónapja egy igazán elismert, a legjobb magyar szerzők által is kedvelt folyóiratban, a Magyar Lettre Internationale-ban megjelent négy fehérorosz szerző, Alena Cihanovics, Aljakszandr Lukasuk, Valjancin Akudovics és Szjarhej Hareuszki egy-egy rövid szövege A szabadság belorusz szótárából17 címmel. Pár rövid írás, de legalább jó környezetben. Ezek sem egyenest Fehéroroszországból jutottak el Budapestre. De most nem a Goszkomizdat vagy a Szovjet Írószövetség volt a közvetítő, hanem Monika Sznajderman, a Nostalgia című, általa kiadott kötet szekesztője, ahonnan a lap átvette ezeket az írásokat. Ezért természetesen nem oroszból, hanem lengyelből készült a fordítás.
Mindebből a tanulság számomra annyi, hogy – már csak a Lettre-ben megjelent anyag alapján is – a fehérorosz irodalomnak lehetnek esélyei Magyarországon. Kell hozzá egy fiatal fordító, aki megtanulja a nyelvet, és eligazodik annyira a magyar irodalmi életben, hogy meg tudja valósítani a terveit. Krasztev Péter és Körner Gábor példájára azért hivatkoztam, mert szerettem volna érzékeltetni azt, hogy a fordítás ma már sokkal bonyolultabb irodalmi játék, mint az államilag szimulált kulturális csere korában. És a reménybeli fehérorosz szerzők valószínűleg nem a bibliográfiákban és a Világirodalmi Lexikonban felsoroltak közül fognak kikerülni. De nincs ebben semmi különös: 2003-ban már a lengyel irodalmat sem Broniewski, hanem többek között Dorota Masłowska képviseli Magyarországon.
RÉSUMÉ
Czy literatura białoruska ma szansę wzbudzić zainteresowanie na Węgrzech? Badacz recepcji literatury białoruskiej na Węgrzech musi zadać sobie to pytanie, ponieważ prawie wszystkie dane bibliograficzne są już zebrane. Wydawano po węgiersku mnóstwo tytułów, w olbrzymiej 19-tomowej encyklopedii literatury światowej aż 219 białoruskich autorów ma osobne hasło! To wygląda imponująco ilościowo, ale z drugiej strony wiadomo, że literatura białoruska jest zupelnie nieznana na Węgrzech, a od roku 1990 w ogóle nie istnieje u nas na rynku książki. Te teksty zostały opublikowane w takich pismach, seriach książkowych i antologiach, które były traktowane przez czytelników jako typowe produkty socjalistycznego przemysłu literackiego. Świadczą wyłącznie o sowietyzacji ruchu wydawniczego na Węgrzech, nie o prawdziwej wymianie kulturowej.
Ten zamknięty rozdział już mamy za sobą, a poza tym prawie nic nie ma. W swoim referacie opisałem to środowisko, które potrafi tłumaczyć i popularyzować literaturę tego regionu na Węgrzech. Endre Bojtár, wybitny historyk literatury już od lat 70 zajmuje się m.in. badaniami komparatystycznymi, w swoich studiach i monografiach opisuje awangardę, oświecenie i romantyzm tego regionu, uwzględniając literaturę białoruską też. Jest jednym z twórców popularnego w latach 80. paradygmatu Środkowej Europy.
Po zmianie systemu politycznego sytuacja zmieniła się. Skończyła się symulacja wymiany kulturowej sterowana przez Goskomizdat. Literatura białoruska niestety nie znalazła miejsca dla siebie w nowych strukturach, chociaż w pierwszej połowie lat 90. Péter Krasztev, popularyzator tzw. postsowieckiego postmodernizmu, potrafił wydać w swojej serii pt. Mutant Books świetną antologię współczesnych bułgarskich esejów (z przedmową znanego filozofa, Ferenca Fehéra) i nawet zbiór albańskich opowiadań. A Gábor Körner, wybitny tłumacz literatury polskiej i ukraińskiej, parę lat później wydał powieści Oksany Zabużki i Jurija Andruchowycza – chociaż literatura ukraińska wcale nie jest uprzywilejowana w stosunku do literatury białoruskiej.
Dotychczas była mowa o zamkniętym rozdziale pseudorecepcji literatury białoruskiej w epoce Kádára i o straconych szansach w latach 90. Jednak parę miesięcy temu w prestyżowym kwartalniku pt. Magyar Lettre Internationale wyszły krótkie teksty bardzo ciekawych białoruskich autorów. Alena Cichanowicz, Alaksandr Łukaszuk, Walancin Akudowicz i Siarhiej Chareuski trafili do nas z antologii pt. Nostalgia wydanej i redagowanej przez Monikę Sznajderman. Teksty zostały tłumaczone z polskiego.
Literatura białoruska potrzebuje na Węgrzech takiego młodszego tłumacza, który jest w stanie urzeczywistniać swoje plany. Jeżeli to się uda, ta literatura prawdopodobnie będzie reprezentowana przez takich autorów, których nie znajdujemy w tych bibliografiach i w encyklopedii literatury światowej. Ale nie ma w tym nic złego, skoro w roku 2003 literatura polska też nie jest reprezentowana przez Broniewskiego, a m.in. Dorotę Masłowską.
LAJOS PÁLFALVI, historyk i tłumacz literatury, kierownik katedry polonistyki Katolickiego Uniwersytetu im. P. Pázmány’a w podbudapeszteńskiej Piliscsabie wydał monografię o polskiej prozie emigracyjnej (Tény és metafora. A lengyel emigráció prózairodalma, 1945-1980, Budapest 1993), przełożył m.in. Rondo Brandysa, Ziemię Ulro Miłosza, Testament Gombrowicza, Dialogi z Sowietami i eseje Vincenza, Stempowskiego i innych. Od końca lat 90. interesuje się najnowszymi zjawiskami literatury polskiej, przełożył książki Manueli Gretkowskiej, Antoniego Libery, Andrzeja Stasiuka i Włodzimierza Kowalewskiego. Współredagował węgierski numer Borussii.
1 Bojtár Endre: Bibliográfi a. A belorusz irodalom Magyarországon, in: Szovjet Irodalom, 1984, 2. 181-186. o.
2 Ýñòýð Ñìîëiíêà: Ïðà ßêóáà Êîëàñà i ÿãî òâîðû íà Âóãîðø÷ûíå, in: Êàëàñàâiíû. Ìàòýðûÿëû íàâóêîâàé êàíôåðýíöûi (1997), Miíñê 1998. ñòàð. 91-94.
3 Ýñòýð Ñìîëiíêà: Ïðà ¢ñïðûìàííå áåëàðóñêàé ïàýçii ¢ Âåíãðûi, in: Ñêàðûíàçíà¢ñòâà, êíiãàçíà¢ñòâà, ëiòàðàòóðàçíà¢ñòâà. Ìàòýðûÿëû III Ìiæíàðîäíîãà Êàíãðýñó Áåëàðóñiñòࢠ«Áåëàðóñêàÿ Êóëüòóðà ¢ Äûÿëîãó Öûâiëiçàöûé». 1 ñåñiÿ – 21-25 ìàÿ, 2 ñåñiÿ – 4-7 ñíåæíÿ, Miíñê, 2000 ã., Miíñê 2001. ñòàð. 339-355.
4 Radó György, Voigt Vilmos: Belorusz irodalmi formák, in: Világirodalmi Lexikon. 1. köt. Budapest, 1970; Radó György: Belorusz irodalom, uo.
5 Âi¸ëà Äîæà: Áåëàðóñû íà ñòàðîíêàõ âåíãåðñêàé ëiòàðàòóðíàé ýíöûêëàïåäûi „Világirodalmi Lexikon” (1970-1995), in: Hungaro-Alboruthenica, 1996. Az 1996. Április 19-i konferencia anyaga, Budapest 1996. 23-25. o.
6 Lawrence Venuti: The Translator’s Invisibility, London 1995. 13-14. o. Idézi Bart István: Világirodalom és könyvkiadás a Kádár-korszakban, Budapest 2002. 74. o.
7 V.ö. Bart (2202). 75-79. o.
8 V.ö. Bart (2202). 84. o.
9 Radó György: Beloruszok között, in: Szovjet Irodalom, 1982, 4. 163-167. o.
10 Maria Bobrownicka: Narkotyk mitu. Szkice o świadomości narodowej i kulturowej Słowian zachodnich i południowych, Kraków 1995.
11 Bojtár Endre: A kelet-européer pontossága, in: Új Symposion, 1971, 4. 187. o.
12 Bojtár Endre: József Attila és a kelet-európai költészet, in: A mindenséggel mérd magad! Budapest 1983. 33-44. o.
13 2002 decemberében érdekes beszélgetést folytatott a budapesti Lengyel Intézetben két feminista, Agnieszka Graff és Séllei Nóra. Kiderült, hogy a mai helyzetben is számos olyan tanulságot kínál a magyar–lengyel párbeszéd, ami túlmutat a nyugati trendek adaptációján.
14 Halott világok – lehetséges világok. Lengyel esszék, Budapest 1994.
15 A mutáns egzotikuma. Bolgár posztmodern esszék, Budapest 1993.
16 Az őskönyv. Mai albán elbeszélések, Budapest 1994.
17 A szabadság belorusz szótárából, in: Magyar Lettre Internationale, 48, 2003. 34. o.
Ïóáë³êóåööà íà ñàéöå ç ëàñêàâàé
çãîäû Àá'ÿäíàíüíÿ Villa
Sokrates
Ïîëüñê³ à¢êöû¸í
