Ezzel a témával mindmáig nem foglalkoztak komolyan a történészek. Nem voltak adottak a kutatások feltételei, hiszen 1991 előtt nem létezett fehérorosz államiság, a magyar-lengyel kapcsolatok történetét viszont már jól feldolgozták, de ebben nagyon nehéz volt formálisan elkülöníteni a Fehéroroszországra vonatkozó részt. Nyitott kérdés marad, hogy a vizsgált időszakban mennyiben tekinthető Fehéroroszország a történelmi folyamat alanyának. A kérdésre adott válasz attól is függ, milyen szinten vizsgálták a kutatás alapjául szolgáló tényanyagot, melynek ismeretében talán kijelölhetők bizonyos halványan kirajzolódó, de hosszú távú tendenciák. Ezekről majd csak akkor lehet eldönteni, hogy fontosak vagy lényegtelenek, ha kibontakoznak a két ország közti kapcsolatok.

Bár jelentős különbségek vannak a magyar és a fehérorosz történelem között, az elmúlt négy-öt évszázadban mindkét nép a fennmaradásáért küzdött. A XX. században mindkét ország komoly területi veszteségeket szenvedett, bár e veszteségek lényegüket tekintve nagyon különbözőek voltak: Magyarország nem egyszerűen „magyar etnikumú” területeket vesztett, gyakorlatilag minden határa mentén, hanem a nemzet központi területéhez szervesen kötődő történelmi tájegységeket, melyek lakossága lojális volt a magyar államhoz és kultúrához. Ezt a népességet igen fájdalmasan érintette (és nagyrészt érinti ma is) az, hogy erőszakkal elszakították az anyaország-hazától. Fehéroroszország hosszú folyamat végén vált autonóm egységgé, majd állammá, közben elvesztette területei jelentős részét, melyekre igényt tartottak a nemzeti mozgalom ideológusai, a XIX. századi tudományos kutatások pedig lényegében azonosnak találták az anyagi és szellemi kultúrát, beleértve a köznyelvet és a falusi lakosságot is. Ugyanakkor ezt a „potenciális egységet” alig érzékelték potenciális hordozói, ezért csak a fehérorosz etnikai terület egy részén sikerült egyfajta nemzeti szolidaritássá átalakítani ezt az etnográfiai közösséget. A periférikus területek nem váltak Fehéroroszország részévé, de ezt lakóinak döntő többsége nem személyes drámaként élte meg.

Az az államalakulat, melynek a XIII.-tól a XVIII. századig része volt a mai Fehéroroszország területe, s ahol fontos szerepet játszott a fehérorosz etnikai elem, a Litván Nagyfejedelemség, a XIV. század végétől dinasztikus unióval kötődött Lengyelországhoz, majd konföderációra lépett vele, nem folytatott szinte semmiféle külpolitikai tevékenységet Nyugaton, eltekintve a válsághelyzetektől, mert ilyenkor bizonyos mágnáskörök új potenciális szövetségeseket kerestek. A magyar-litván kapcsolatokat könnyebb önálló kutatási területként kezelni, ugyanakkor a magyar kollégáknak tudniuk kell, hogy mind a fehérorosz történészgárda, mind az egész fehérorosz társadalom erősen érdekelt a „litván” terminus olyan értelmezésében, amely szerint a fehérorosz részvétel is fontos.

A szlovák analógiára hivatkozva könnyebben magyarázható a fehéroroszok álláspontja. Mint tudjuk, a szlovák nemzeti mozgalom aktivistái a XIX. század első felében — XVIII. századi elődeikhez hasonlóan — hungarusoknak, vagyis olyan népnek tartották magukat, amelynek Hungaria a hazája, és ezt állították szembe a „magyar” névvel. A szlovákok ebben az idealizált formában a magyar állam legnagyobb patriótái, mert kijelenthetjük, hogy az ő hazafiságukat nem „szennyezte” magyar etnikai sovinizmus. Szlovák nézőpontból a Magyar Királyság határain belül kezdetben egyenrangú kapcsolatként jellemezhető a szlovákok és a magyar jövevények közös élete.[1] A XX. századi fehérorosz történészek jelentős része nagyon hasonlóképpen látja a litván és a fehérorosz komponens együttműködését, melynek eredményeképpen létrejött a Litván Nagyfejedelemség. Bár Fehéroroszországban sem az állam, sem a kollektív tudat szintjén nem kötődnek a Litván Nagyfejedelemség politikai és kulturális hagyományaihoz, akadémiai körökben továbbra is e folytonosság deklarálása a szellemi tevékenység kiindulópontja.

A Litván Nagyfejedelemség történetének legradikálisabb nacionalista változataiban a litvánok nemcsak a „fehérorosz államnak” alárendelt elemek, hanem még a „Litvánia” név használatára sincs joguk, mert a mai fehéroroszok őseit illeti az elsőbbség. Az ilyen radikalizmus egyrészt a fehérorosz nemzeti tudat kialakulásának mellékterméke (a folyamat még a szlovák és ukrán fejleményeket is legalább ötven-hetven év késéssel követi, és máig sem fejeződött be), másrészt pedig a mai fehéroroszok ősei, legalábbis a XV-XVII. században valóban sokkal komolyabb szerepet játszottak, mint a szlovákok a Magyar Királyságban: miután az 1569. évi lublini unió eredményeképpen Ukrajna is a Lengyel Királyság része lett, a napjainkban fehérorosznak tekintett területek háromszor akkorák voltak, mint a színlitván vidékek, hasonló arányt mutat a lélekszám is. A Litván Nagyfejedelemségben sosem volt hivatalos nyelv a litván, az ófehérorosz viszont sokáig töltötte be ezt a funkciót. A XVI. században ezen a nyelven adták közre a Litván Nagyfejedelemség statútumának három egymást követő változatát, az utolsó és egyben legtökéletesebb 1588-ban készült. Franciszk Szkarina 1517-ben kezdte kiadni a Biblia könyveit ezen a nyelven. Elég gazdag volt az ófehérorosz nyelvű világi irodalom, még a magyar irodalomból is készültek fordítások délszláv közvetítéssel.[2] Ugyanakkor a szlovák analógia bizonyos fokig elfogadható — ha a mai Litvánia és Fehéroroszország, illetve Magyarország és Szlovákia kapcsolatát vizsgáljuk, Szlovákiát Hungaria Slavicának, Fehéroroszországot pedig Lithuania Slavicának tekinthetjük.

A magyar-fehérorosz kapcsolatokban Fehéroroszország minden történeti régiója közül Polézia nyugati része játszotta a legfontosabb szerepet (Erdővidékkel együtt), amely a XI. század végétől a XIV. század közepéig a volhíniai, majd az egyesült halicsi-ladoméri fejedelemség (Galícia és Lodoméria) tartozott. Mint a halicsi-ladoméri állam része, e régió hosszú évszázadokon át magára vonta a Magyar Korona, majd az erdélyi fejedelmek figyelmét. A magyarok egy darabig igényt tartottak az egész halicsi-ladoméri örökségre, így Polézia nyugati részét és Erdővidéket tekintették a legtávolabbi határterületnek. Csak akkor érthetjük meg a magyar-fehérorosz kapcsolatok e rövid áttekintését, ha tisztában vagyunk e magyar igények jelentőségével. Ezek arról is tanúskodnak, hogy a magyar-fehérorosz kapcsolatok története szorosan kötődik a magyar-ukrán kapcsolatok történetéhez.

A mai Fehéroroszországnak sajnos nincs eredeti Magyarország-képe, amely a fehérorosz szellemi élet termékének tekinthető, és a két ország kapcsolattörténetének ismeretén alapulna. (A lengyel és az ukrán kultúrában például van ilyen kép.) A kommunista időkben minden kulturális cserét Moszkva szabályozott, e kapcsolatoknak a nemzeti kultúrák virágzását hirdető tézist kellett illusztrálniuk. Ha bármelyik kettőt kiválasztjuk a „testvérnépek” közül, ugyanolyan jó barátságot találunk, itt nem játszhat szerepet semmiféle „historizmus”. A mai kulturális helyzet semmiképpen sem ösztönzi a Magyarország és Fehéroroszország közti párbeszéd élénkítését; Moszkva szerepét ezúttal a Nyugat vállalta magára „politikai korrektséget” és „multikulturalitást” hirdető elméleteivel. A két ország értelmisége a legnagyobb mértékben függ a nyugati „eszmegyárak” mai termésétől és centralizált terjesztőrendszerétől, ez pedig nem engedi, hogy sikeresen használjuk föl a történelmi örökséget a mai kultúrák „építőanyagaként”.

Tanulságos példa lehet a Közép- és Kelet-Európa történelméről alkotott nyugati sztereotípiákra Reginald R. Betts értékelése a XVI. századi Magyarországra és Fehéroroszországra jellemző „nemesi demokráciáról” — az ő szemében ez elmaradottságról árulkodik a vele egyidejű („a maga korában haladó”) nyugati abszolutizmushoz képest. A XX. században a Nyugat „reexportálja” a demokratikus ideológia radikális változatát Közép- és Kelet-Európába, az egyes országokat és állami vezetőket pedig aszerint értékelik, hogy milyen gyorsan veszik át a nyugati koncepciókat. Úgy tűnik, nyugati nézőpontból elmaradottság[3] minden, ami eltér a nyugati történelmi változások ritmusától — Fernand Braudel terminusával a „világidőtől” (le temps du monde), a marxista történészek ezt valószínűleg a történelmi fejlődés „fősodrának” neveznék. A sors iróniája, hogy pont Budapesten van a Közép-európai Egyetem, amelyet abból a célból hoztak létre, hogy csatlakoztassák a régió országait az úgynevezett „nyitott társadalomhoz”, amelynek egyik alapelve „a historizmus meghaladása”.

Az alábbiakban felidézünk néhány epizódot a magyar-fehérorosz kapcsolatok történetéből, ezzel persze nem adunk konzekvens, kimerítő leírást a tárgyról, inkább csak vázoljuk — a kidolgozást a két nemzet szakértőire hagyjuk, abban a reményben, hogy lesznek ilyenek.

Kálmán, a „fehér ruténok” magyar királya

A magyar-fehérorosz kapcsolatok első, de még alig kivehető nyoma a XIII. század elejére datálható. Akárcsak a későbbi kontaktusokat, ezt is Magyarország Haliccsal kapcsolatos expanziós tervei ösztönözték. Ezt a nyomot egy orosz kutató, Alekszandr Nazarenko[4] rekonstruálta hipotetikusan, akihez óvatosan csatlakozunk.

A Szuzdali krónika szerint 1217-18-ban Konsztantyin Vszevolodovics ladoméri nagyfejedelmet meglátogatta Vlagyimir polocki püspök, és főpapi ajándékokat hozott neki Konstantinápolyból: egy szilánkot Krisztus keresztfájából, Szent Logvin ereklyéit (mindkét kezét), Mária Magdolna és mások ereklyéit.[5] Nazarenko nem zárja ki, hogy a polocki püspök II. Endre magyar király követe volt, aki 1217-18-ban a Szentföldön járt, részt vett a keresztes hadjáratban, megpróbálta visszahódítani Jeruzsálemet a keresztényeknek.[6] Konstantinápolyban abban az időszakban már tizenhárom éve (1204 óta) uralkodtak a latin keresztesek, és Endre arra számított, hogy ha sikerrel jár a keresztes hadjárat, igényt tarthat a konstantinápolyi trónra. Nem sokkal korábban, 1215-ben Endre elfoglalta Halicsot, és megtette a fiát, Kálmánt Halics királyának (rex Galiciae).

Polock ebben az időszakban meggyengült, 1180-83 körül Litvánia kiszabadult a polocki fennhatóság alól, és hadjáratokat indított a keleti szláv területek ellen. Vlagyimir harmincéves uralkodása (1186-1216) bizonyos időre stabilizálta Polock belső helyzetét, de a Dvina alsó folyásánál lévő területet meghódították a livóniai keresztes lovagok. Rajtuk kívül Szmolenszk is ellenőrzése alá akarta vonni Polockot, mert arra törekedett, hogy stabil kapcsolatokat építsen ki a Dvina menti latin világgal. 1216-ban abban a pillanatban érte a halál Vlagyimirt, amikor Litvániával együtt hadjáratot akart indítani Livónia ellen. Nem tudni pontosan, ki követte a polocki trónon. Vaszilij Tatyiscsev orosz történész szerint 1218-ban egy bizonyos Vaszilko volt a polocki fejedelem. Ő a vityebszki fejedelem lehetett, aki 1209-ben férjhez adta a lányát Vszevolod Jurjevicshez, a már említett Konsztantyin ladoméri fejedelem apjához.[7] Tehát a polocki trónt ekkor Konsztantyin Vszevolodovics foglalta el, ez pedig még valószínűbbé teszi Polock és a kljazmai Lodoméria szövetségét.

A későbbi eseményekből arra következtethetünk, hogy Polock és Szmolenszk kapcsolata ellenséges maradt, ez vezetett oda, hogy a szmolenszkiek 1222-ben elfoglalták Polockot.[8] Lehet, hogy ekkor vitték Szmolenszkbe a polockiak legnagyobb szentségét, Polocki Szent Eufrozina keresztjét, amely három évszázadon át maradt a birtokukban.

A szuzdali-ladoméri fejedelemség gyakran volt Magyarország szövetségese Haliccsal együtt, Szmolenszk és Volhínia ellen.[9] A magyarok rájöttek, hogy sem Volhínia, ahol Danyiil Romanovics uralkodott, aki arról álmodozott, hogy visszahódítja apja halicsi örökségét, sem a szmolenszki Rosztyiszlavicsok, akik „magától értetődően” kijevi nagyfejedelmeknek tekintették magukat, ezért igényt tartottak Halicsra, nem nyugszanak bele abba, hogy Kálmán uralkodjon Halicsban, ezért a rutén fejedelmek között kerestek szövetségeseket. Polockhoz is azért közeledtek, mert ez a szövetség semlegesíthette Szmolenszket és Volhíniát.

Ha pontosan ilyen erőviszonyokkal számolunk, azt kell feltételeznünk, hogy a magyar diplomácia nagyon jól informált volt a térség helyzetéről. Egyébként II. Endre birodalmi ambíciói, hosszú távú keleti tervei nyilván jól átgondolt diplomácián alapultak. Ezért igen valószínű rekonstrukciónak tűnik, hogy a polocki püspök II. Endre követeként érkezett Konstantinápolyból a kljazmai Lodomériába, azzal a misszióval, hogy hozza létre a magyar-szuzdali-polocki szövetséget Szmolenszk és Volhínia ellen. A későbbi események alátámasztják azt, hogy a magyarok nem ok nélkül tartottak Szmolenszktől: 1219-ben Merész Msztyiszlav szmolenszki fejedelem egy időre elhódította Kálmántól Halicsot.

Endre kétségkívül az egyik legambiciózusabb magyar király volt. Függetlenül attól, hogy igaz-e a hipotézisünk, azaz tényleg szövetséget kötött-e 1218 körül Polockkal. Közvetve igen nagy hatással volt Fehéroroszország történetére. Ő hívta ugyanis a keresztes lovagokat Közép-Kelet-Európába 1211-ben. Aztán hamarosan kiűzte őket, így végül Poroszországban telepedtek le, de továbbra is kaptak politikai és katonai támogatást Magyarországról.

II. Endre magyarországi, és a fia, Kálmán halicsi uralkodása még egy, korántsem lényegtelen okból lehet érdekes időszak a magyar-fehérorosz kapcsolatok története iránt érdeklődő kutatók számára: lehet, hogy már akkor használták a „fehér ruténok” nevet. Száz évvel később, a Szent Kinga életében a „fehér ruténok” királya címmel szerepel Kálmán.[10] IV. Béla magyar király lánya, Szemérmes Boleszló krakkói herceg felesége, Kinga (1234-1292) boldog volt, nem pedig szent, mint a műben állítják.

A Szent Kinga életének szerzője félreérthetetlenül hivatkozik egy magyar forrásra (Legitur in Cronicis Hungarorum). Sajnos Kálmán korából nem maradt fenn olyan forrás, amely megerősítené, hogy valóban ezt a különös titulust viselte. Azt viszont tudjuk, hogy a Magyarország korai történetét leíró irodalom jellemző módon „színes” jelzőket aggat e nemzetre és országára. Querfurti Szent Brúnó II. Henriknek írt, kb. 1007-re datált levelében „fekete magyarokat” emleget, életrajzírója, Ademar (elhunyt 1035-ben) pedig a következőket írja róla: abiit in provinciam Ungriam que dicitur Alba Ungria ab differentiam alteri Ungrie Nigrae.[11] Az Őskrónikában is említik a „fehér és fekete magyarokat”. V. Susarin szerint Geórgiosz Monakhosz Krónikájának fordításában a kazárokat jelentő „törökök” kifejezést fordították görögből „magyarra”. Ugyanezt a műveletet hajtották végre a bizánci művek más fordításaiban is. Hogy meg tudják különböztetni a Geórgiosz Monakhosz krónikájának fordításában szereplő „magyarokat” (valójában kazárokat) azoktól a magyaroktól, akik 898-ban elvonultak Kijev mellett, az Őskrónika szerzői az előbbieket „fehéreknek”, az utóbbiakat pedig „feketéknek” nevezték.[12]

De még ha figyelmen kívül hagyjuk is a „fehér és fekete magyarokat” említő keleti szláv forrásokat, akkor is megmaradnak Szent Brúnó és Ademar fontosabb közleményei. Sajnos nem tudjuk pontosan, miféle nemzetet nevezett „fekete magyaroknak” Szent Brúnó, és mely vidékekre vonatkozik Ademarnál a „Fehér és Fekete Magyarország”, mint ahogy azt sem tudjuk, mit jelentenek az általuk használt „színes” jelzők.[13] A régi magyar terminológiában a „fehér” jelentése rendszerint „nemes, uralkodó” volt. I. Endre magyar király (1046-1060), aki rutén csapatok segítségével verte le az országban a pogánylázadást és szerezte meg a trónt, a Rex Albus Andreas et Catholicus[14] címet kapta.

Nemcsak a magyar eredet lehetséges, a „fehér ruténok” elnevezésnek horvát forrása is lehet.[15] A „fehér horvátok” név nagyon régi hagyományokra tekint vissza. Egy bizánci szerző, Konsztantinosz Porphürogenétosz írt arról, hogy a dalmáciai horvátok őshazája a „Nagy” vagy „Fehér Horvátország” volt. A De administrando imperio szerzője megkereszteletlen „fehér horvátokat” és „fehér szerbeket”[16] is említ. A „fehér horvátok” az Őskrónikában is felbukkannak. Egy horvát pap, Duklanin arról írt a XII. század végén, hogy a legendás Budimir király felosztotta Dalmáciát északi és déli részre, az előbbit „Fehér Horvátországnak” vagy Alsó-Dalmáciának, az utóbbit „Vörös Horvátországnak” vagy Felső-Dalmáciának nevezték.[17]

A „színes” horvátok és Horvátország nevének eredetét, akárcsak ezek kapcsolatát a „színes” ruténok és Ruténia elnevezéseivel komoly szakirodalom tárgyalja.[18] A mi nézőpontunkból nem az elnevezések eredete a lényeg, hanem az a probléma a legfontosabb, hogy miként vonatkoztatták a halicsi ruténokra. Itt megint előtérbe kerül Kálmán alakja, aki a halicsi trón elvesztése után megkapta testvérétől, IV. Béla királytól a horvát Szlavóniát, és megtartotta királyi címét. Kálmán szlavóniai udvara minden bizonnyal olyan hely volt, ahol krónikákat írtak (lehet, hogy pontosan itt írták a Magyar-lengyel krónikát[19]), tehát nem eleve elvetendő az a hipotézis, hogy a „fehér” jelzőt olyan szerző vonatkoztatta a horvátok után a ruténokra, aki kapcsolatban állt ezzel a királlyal. Tegyük még hozzá, hogy Kálmán özvegye, Szalóme, Szemérmes Boleszló nővére és Szent Kinga nevelőnője volt.

A történészek szerint 1317 és 1329 között írták a Szent Kinga életét.[20] A „fehér ruténok királya” cím egy hipotetikus forrásból is bekerülhetett ide, ilyen volt az V. István uralkodása (1270-1272) alatt készült krónika, amely nem maradt fenn. E kétségektől függetlenül a Szent Kinga élete marad a legkorábbi forrás, amelyben említik a „fehér ruténokat”.[21] A mai fehéroroszok ősei csak a XVI. században vették fel ezt a nevet.

Nagy Lajos a „fehér ruténok földjén”

A Litván Nagyfejedelemség és Magyarország között a XIV. században, különösen Nagy Lajos király idején (1342-1382) voltak a legintenzívebbek a kapcsolatok (és ekkor volt a legellenségesebb a viszony). Az utolsó halicsi-ladoméri fejedelem halála után (1340) Volhínia a fővárossal, Luckkal együtt Lubart Gediminovics kezébe került, aki bejelentette, hogy igényt tart Halicsra. 1340-49-ben a halicsi bojárság hol Lubartot, hol Nagy Kázmért, hol Nagy Lajost ismerte el névleges uralkodójának. 1345 februárjában Nagy Lajos keresztesekből álló sereggel ostromolta Vilnát. 1349-51-ben pedig a lengyelekkel közös hadjáratokat indított Volhínia, Erdőalja és Breszt vidéke ellen.[22] A Litván Nagyfejedelemség az 1351 nyarán indított háború szenvedte a legnagyobb vereséget. Nagy Lajos békeszerződést írt alá Kęstutisszal, melynek értelmében Kęstutis és a fivére, Algirdas litván nagyfejedelem kötelezte magát arra, hogy Budán veszi fel a kereszténységet, cserébe Nagy Lajos közvetítésével királyi koronát kapnak a pápa kezéből. Kęstutis szóbeli esküvel erősítette meg az írott szerződést.[23]

E tárgyalások leírása fennmaradt egy névtelen ferences krónikájában, aki részt vett a leírt eseményeken. A mai magyar történettudomány Nagy Lajos udvari klerikusával, János minoritával azonosítja a szerzőt, aki hosszú ideig vezette az egri minorita kolostor mellett működő iskolát, és elkísérte a királyt a litvániai hadjárataira. A krónikából Kęstutis pogány eskütételének rituáléját is megismerhetjük, melynek során marhát áldoztak, még az esküformula is ránk maradt litvánnak (lithwanice) nevezett nyelven: Rogachina roznenachy gosponany, a latin nyelvű fordítással együtt: Deus ad nos animas, cornutum respice, iuramentum per nos promissum hodie persolutum. Egyes litván kutatók (K. Buga, A. Kučynskas) próbáltak litván magyarázatot találni erre a szövegre, de a kommentátorok többsége (A. Mierzyński, A. Brückner, S. Rowell, Zoltán A.) hajlamos inkább „rutén”, (ó)fehérorosz dialektusnak tekinteni Kęstutis esküjének nyelvét.[24] S. Rowell véleménye szerint a litvánok azért választhatták ezt a nyelvet, mert így akarták érvényteleníteni az esküt, hisz „idegen” nyelven mondták, pogány isteneknek. Egész Európában elterjedt a véres pogány rituálé híre, mint ahogy arról sokan tudomást szereztek, hogy Kęstutis később megszökött, megszegve esküjét. Háromszor is írt róla Peter Suchenwirt osztrák költő; még Petrarcához is eljutott az információ.[25] Bizonyos értelemben ez az epizód tekinthető a magyar-fehérorosz kulturális kapcsolatok első dokumentált aktusának.

Ugyanebben a krónikában a „fehér ruténok” földjének nevezik a Lubart fennhatósága alá tartozó Volhíniát. János minorita műve a Dubnici krónika (Chronicon Dubnicense) részeként maradt fenn — ez egy összmagyar krónika nem teljes kódexének másolata, 1479-80-ban készült Nagyváradon. A krónikát Dubnicon, az Illésházy grófok könyvtárában találták, innen kapta a nevét. Alapszövege sokkal korábban keletkezett, közvetlen forrása az úgynevezett Képes krónika (Chronicon Pictum), különböző XIV. századi magyar krónikák kompilációja.[26] A krónikás leírja, hogy 1352-ben, nagyhéten (március végén, április elején) a magyarok nem tudták bevenni a litván Bełz várát (az ostrom alatt megsebesült Nagy Lajos), aztán tájékoztat arról, hogy a magyar király a volhíniai Ladomér ellen indult, „a fehér ruténok földjén át” (per terram Alborum Rutenorum).[27] Tehát e szerző számára Volhínia vagy talán az egész Halics és Lodoméria volt a „fehér ruténok földje”.

Miután 1370-ben Nagy Lajos elfoglalta a lengyel trónt, újból háborúskodni kezdett a Litván Nagyfejedelemséggel. 1377-ben Bełz és Chełm Halics vidékével együtt bizonyos időre Magyarországhoz került. Néhány litván fejedelem, köztük a ratnói Fjodor Olgerdovics (övé volt a mai Fehéroroszországhoz tartozó Kobrin és környéke) elismerte a magyar királyt hűbérurának.[28] Így Fehéroroszország egy kis darabja rövid időre formálisan magyar királyi fennhatóság alá került. Ez példátlan esemény a magyar-fehérorosz kapcsolatok történetében. Nagy Lajos készített néhány tervet Litvánia megtérítésére, ő kezdeményezte 1375-ben a lucki katolikus püspökség alapítását, amely Fehéroroszország észak-nyugati részére, Bresztre, Kobrinra és Pinyszkre is kiterjedt. Ezzel kezdődött a katolikus egyház állandó szervezetének kiépítése a mai Fehéroroszország területén.[29]

Nagy Lajos halála után a lányát, Hedviget tették meg lengyel királynak. Megesküdött Jagelló litván nagyfejedelemmel, ezzel a nyugati civilizációhoz kötötte a Litván Nagyfejedelemséget (legalábbis formálisan), és kezdetét vette a két ország sok évszázadon át tartó szövetsége. Hedvig és Jagelló újjáalapította a krakkói egyetemet, amely kiemelkedő szerepet játszott Fehéroroszországban mint a nyugat-európai nevelés terjesztője.

A kettős kereszt — a fehérorosz nacionalisták magyar jele?

Jagelló mint lengyel király kezdte használni címerén a kettős keresztet pajzson elhelyezett hatágú kereszt formájában. E keresztnek lehetett két egyforma hosszú és széles vízszintes karja, ezek rendszerint a két végétől egyenlő távolságra helyezkedtek el; az úgynevezett pátriárka-kereszten pedig a fölső kar rövidebb, az alsó meg hosszabb.

A kettős kereszt eredetét kétféleképpen írják le. Lehetett a tulajdonos ismertetőjele, s ilyenkor nem volt semmi köze a kereszténységhez. Például a mongol és kirgiz törzseknél is előfordul ebben a funkcióban. A fehérorosz hagyományban a két egyforma karú kereszt Jarila pogány isten szimbóluma. Mint ilyen, a II. világháború alatt lett a fehérorosz nacionalisták jele. A pátriárka-kereszt bizánci eredetű. Ilyen alakú volt a már említett ereklye, Polocki Szent Eufrozina keresztje.

Jagelló címerén kettős kereszttel díszített pajzsot tart a lovas vitéz. Egyik korábbi vitéznek sem volt pajzsa, Jagellóét is beleértve. Jan Długosz krónikája szerint a grünwaldi csatában a litván zászlókon látható harminc lovas vitéz közül egyiknek sem volt pajzsa. Amikor Jagelló címerén megjelent a vitéz kettős kereszttel ékesített pajzsa, Vytautas válaszul oszlopokkal díszített pajzsot adatott a vitéz kezébe. Zigmantas volt Kęstutis utolsó leszármazottja, az ő halála után már nem használtak ilyen címert, megmaradtak a kettős kereszttel ékesített pajzsnál. 1918-ban a lovas vitézt nyilvánították a Fehérorosz Népköztársaság címerének, egyforma karú kettős kereszttel a pajzsán. A Fehérorosz Köztársaság vitéze 1991-től 1995-ig Szent Eufrozina keresztjét, vagyis a pátriárka-keresztet viselte a pajzsán.

Egy lengyel kutató, Zenon Piech a következőképpen összegezte a Jagelló-féle kettős kereszt geneziséről folytatott, hosszú évekig tartó vitát. Csak a kor politikai viszonyaiban találhatunk magyarázatot arra, hogy miért fogadta el címerének Jagelló a kettős keresztet. Jagelló a nyugati rítusú kereszténységet vette fel, a felesége pedig magyar királylány volt. Az Ulászló nevet biztos Szent László tiszteletére vette fel, ő volt Magyarország három királyi patrónusának egyike. Tehát az a legvalószínűbb, hogy a Magyar Királyság címeréről kölcsönözte a kettős keresztet, ahol mindkét formájában előfordult. Mivel Jagellóhoz közel álltak a keleti szláv hagyományok, ezeknek is lehetett szerepe abban, hogy ezt választotta. Tehát a kettős kereszt nem a Jagellók családi (dinasztikus) címere, hanem Jagelló Ulászló saját, személyes címere volt.[30]

Ami a halicsi-ladoméri örökségért folytatott harcok kimenetelét illeti, a Litván Nagyfejedelemség és Magyarország érdekei a XV. század elejéig ellentétesek voltak. A magyarok menedéket adtak azoknak a fejedelmeknek, akik felléptek Vytautas központosító törekvései ellen, mindenekelőtt Švitrigailának és Fjodor Korjatovicsnak, aki 1396 és 1414 között Munkács központtal több kárpátaljai vár ura volt, 1420-ban pedig sikertelenül próbálta visszahódítani Podóliát. A XIV. század utolsó három évtizedében vetélkedett a két állam, mert mindkettő ki akarta terjeszteni a fennhatóságát a Moldvai Fejedelemségre.

De Lengyelországnak sikerült távol tartani a külpolitikától a Litván Nagyfejedelemséget, így nem köthetett közvetlen diplomáciai kapcsolatot az európai országokkal. Az 1409-11-es háborúban Magyarország a keresztes lovagok szövetségese volt, 1412-ben kötött békét Lublón Lengyelországgal és a Litván Nagyfejedelemséggel, de Vytautas nem vett részt a tárgyalásokon, az ő nevében is Jagelló egyezett meg a magyarokkal. Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején Vytautas nem tudott önálló kapcsolatokat kiépíteni Magyarországgal, mint ahogy (1439-ig) a Kęstutistól származó Zigmantas hasonló kísérletei sem jártak sikerrel. A későbbi időszakban is alig vannak nyomai annak, hogy a Litván Nagyfejedelemség politikai elitje teljes értékű külpolitikát próbálna folytatni Nyugaton, a Magyarországgal kiépítendő kapcsolatokat is beleértve.

Az 1526-os mohácsi katasztrófa után két trónkövetelő harcolt a magyar koronáért, a lengyelek inkább Szapolyai Jánost támogatták, aki Öreg Zsigmond és Bona lányát, Izabellát vette feleségül, a litván mágnások viszont hajlamosak voltak mindenben ellentmondani Bonának, ezért többségben voltak köztük Ferdinánd hívei. Az 1528-ban Vilnában járó osztrák követek feljegyezték, hogy a litván mágnástanács sokkal inkább Habsburg-párti, mint a lengyelek, kivéve Konsztantyin Osztrogszkijt, aki Szapolyai mellé állt. A Litván Nagyfejedelemség menekültjei bekapcsolódtak Ferdinánd oldalán a hadműveletekbe, közéjük tartozott Ivan Pereszvetov, aki 1535-ben még követ is volt a moldvai hoszpodárnál. 1532-ben Ilja Osztrogszkij, szembehelyezkedve a szejm határozataival, azt ajánlotta Ferdinándnak, hogy saját csapatokat állít ki a törökök elleni harcra. Egészen a XVII. század végéig (vagy még utána is) mindig volt bizonyos számú híve, különösen a legbefolyásosabb mágnáscsaládok körében, annak az elképzelésnek, hogy a Litván Nagyfejedelemségnek ki kell vívnia a teljes függetlenséget, ami a Lengyelországgal kötött unió végét jelentené. Ebben az összefüggésben kell vizsgálni a radnóti egyezménnyel kapcsolatos 1657. évi, korántsem véletlenszerű epizódot.

Az 1656-os radnóti egyezmény

1656 decemberének első dekádjában, az erdélyi Radnót városában egyezményt kötöttek, melynek értelmében felosztják Lengyelországot Erdély, Svédország, Brandenburg, Bohdan Hmelnickij ukrán vezér és Bogusław Radziwiłł litván mágnás között. Az egyezmény és a következő, 1657. januári szamosújvári tanácskozás határozatainak értelmében II. Rákóczi György erdélyi fejedelmet illeti a lengyel királyi cím Kis-Lengyelországgal, Mazóviával, Volhíniával, Erdővidékkel és Breszt környékével együtt; a Lengyel Királyság fennmaradó részét (néhány nyugat-lengyelországi terület kivételével, amelyre igényt tartott Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem) Svédországnak szánták Kursfölddel, valamint a Litván Nagyfejedelemség vilnai, trakai és livóniai vajdaságával együtt. Hmelnickij hetman arra számított, hogy államához csatolja Fehéroroszország keleti részét. A radnóti egyezmény azt is előirányozta, hogy hozzanak létre független, dinasztikus fejedelemséget Bogusław Radziwiłł számára a nowogródeki vajdaságból és Radziwiłł néhány más birtokából. Az érintett tiltakozott az ilyen feltételek mellett történő felosztás ellen, követelte, hogy ne Rákóczinak, hanem neki juttassák Erdővidéket és Breszt környékét. Rákóczi és a svéd király, X. Károly egyesült erői (mintegy hetvenkétezer fő[31]) 1657 májusában Fehéroroszország ellen indultak. Ez volt az egyik legnagyobb haderő, amely a legrégebbi időktől fogva egészen a XVII. századig valaha is betört az ország területére. Radziwiłł erélyesen tiltakozott, amikor 1657. május 23-án a svéd-erdélyi-kozák csapatok elfoglalták Bresztet. Július 4-én levelet küldött X. Károlynak, melyben arra kérte, hogy adja parancsba Gaudi András ezredesnek, Breszt erdélyi parancsnokának a város és a vidék átadását Radziwiłł híveinek, a svéd csapatokat pedig csoportosítsa át Szluckba, arra kényszerítve ezzel a város védőit, hogy adják meg magukat Radziwiłł seregének. Mivel a szövetségesek hátrányára változott a politikai helyzet (Lengyelország legyőzte Erdélyt, Dánia háborút indított Svédország ellen, meghalt Hmelnickij stb.), nem lépett életbe a radnóti egyezmény, és szétesett az ezen alapuló szövetség.

A radnóti egyezmény, amely kiegészítette a korábban kötött, a Litván Nagyfejedelemség és Svédország unióját kimondó szerződést, azért érdekes, mert bizonyos értelemben ez volt az első kísérlet — modernizált terminológiával — egy „nyugat-fehérorosz” állam létrehozására. Lehet, hogy Erdély példája adta az ötletet az önálló Radziwiłł fejedelemséghez. Már 1645-ben megindult a közeledés a Radziwiłłek és Rákóczi között, amikor az utóbbi közvetítésével kötött házasságot a Litván Nagyfejedelemség „szeparatista” pártját vezető Janusz Radziwiłł a moldvai hoszpodár lányával, s eztán már adottak voltak a feltételek ahhoz, hogy szövetséget kössenek a szeparatisták Moldvával és Erdéllyel. Jellemző, hogy a Radziwiłłek és Rákóczi ambíciói akkor kerültek összeütközésbe, amikor Breszt hovatartozásáról kellett dönteni. A radnóti egyezmény nem volt véletlenszerű epizód a magyar „birodalmi” ambíciók történetében, ezt az is alátámasztja, hogy fél évszázaddal később, 1707-08-ban Oroszország támogatta a lengyel trónra igényt tartó Rákóczi Ferencet.[32] Ha sikerül életbe léptetni a már aláírt magyar-orosz egyezményt, nyilván felosztják Lengyelországot, és Rákóczi kapja Fehéroroszország északnyugati részét.

Az sem kizárt, hogy 1795-ben, amikor harmadszor is felosztották Lengyelországot, a sok évszázados magyar expanziós tervek is befolyásolták a tárgyalópartnereket abban, hogy hol jelöljék ki a határt Ausztria és Oroszország között, és ezért kaphatta meg Ausztria Erdővidék déli részét.

* * *

Ami a XII-XVIII. századi magyar expanziós terveket illeti, bámulatos ez a rendkívüli következetesség és a folytonosság. Bár e keleti terjeszkedés céljai rövid távúak és utópisztikusak voltak, még olyan, Magyarországtól igen távoli kultúrán is nyomot hagyott, mint a fehérorosz, és lényeges elemekkel gazdagította a képek és szimbólumok lexikonát. Igen valószínű, hogy még a fehéroroszok nevét is innen örököltük.

A magyar kulturális hatás leginkább a XIV. század második felében, Nagy Lajos uralkodása idején, aztán pedig 1576-86-ban volt érezhető Fehéroroszországban, amikor lengyel király és litván nagyfejedelem volt Báthori István. E rövid áttekintésben nem tértünk ki Báthori alakjára, róla külön tanulmányt kellene írni. Csak annyit jegyzünk meg, hogy az ő állami és katonai reformjai tették lehetővé 1579-ben, hogy felszabaduljon Polock a moszkvai megszállás alól, és győzelemmel végződjön az 1558-tól 1582-ig tartó livóniai háború. Báthori uralkodása idején alakult ki a nemzeti nemesi viselet végleges formája, a magyar gyalogság, a hajdúsereg példájára szervezték meg a Litván Nagyfejedelemségben a gyalogos egységeket. A Báthori seregében szolgáló magyarok jelentős része a Litván Nagyfejedelemségben maradt, és beolvadt a fehérorosz és litván lakosságba. Báthori volt az első lengyel király és litván nagyfejedelem, aki hivatalosan használta a „Fehér Ruténia” nevet (a mai Fehéroroszország keleti részét értve ez alatt).

Függetlenül attól, hogy a magyar-fehérorosz történelmi kapcsolatok csak epizódoknak tekinthetők, kimutatható egyfajta szabályszerűség. Magyarország egyike annak a néhány európai országnak (Lengyelország, Németország, Olaszország és Svédország mellett), amely a középkorban és a kora újkorban aktívan részt vett abban a folyamatban, melynek során eljuttatták Fehéroroszországba a nyugat-európai kulturális impulzusokat. S ezekhez még hozzátették azt, ami eredeti a kultúrájukban.

A mai Fehéroroszország számára, amely ellentmondásokkal küszködve keresi helyét a nemzetek európai közösségében, Magyarország egyike annak a néhány országnak, amely már igen régóta próbálja bevonni a nyugati civilizáció szférájába.

Pálfalvi Lajos fordítása