Mivel 1990 óta nem beszélhetünk magyar-fehérorosz irodalmi és kulturális kapcsolatokról — e kapcsolatok történetével is szinte csak e konferencia néhány résztvevője foglalkozik -, egyáltalán nem magától értetődő a két irodalom egy-egy szerzőjének összehasonlító vizsgálata. A közép- és kelet-európai irodalmak legjelentősebb teljesítményeit rendszerint a világirodalmi kánonban kiemelkedő helyet elfoglaló művekkel állítják párhuzamba, illetve azok valamiféle helyi variánsainak tekintik ezeket, így lett az Ősök lengyel, Az ember tragédiája pedig magyar Faust. Ez a helyzet csak a XX. század utolsó évtizedeiben változott meg.

A hatvanas-hetvenes években alakultak ki a KGST kulturális csere intézményes keretei (önálló tanszékek alakultak, a „testvérnépek” irodalma iránt kötelező jelleggel érdeklődő kiadók, folyóiratok működtek), majd hamarosan megindult a felhalmozott, kezdetben hasznavehetetlennek tűnő ismeretanyag dezideologizálása, majd új, nagyon is izgalmas kontextusba helyezése: a „testvérnépek” kultúrája ekkor vált a történelmi fejlődésük útjáról erőszakkal letérített, Közép-Európából Nyugat-Ázsiába száműzött, jobb sorsra érdemes nemzetek segélykiáltásává. A Közép-Európa paradigma a nyolcvanas években volt a leginspiratívabb, ekkor a legtöbben már egyetértettek abban, hogy a lengyel, a magyar vagy a cseh irodalom több figyelmet érdemel (kiemelkedő képviselői számára már a Nobel-díj sem volt elérhetetlen).

Mindez beleilleszthető a dekolonizáció folyamatába, amely nyomot hagyott az amúgy is állandóan átalakulóban lévő komparatisztikán, létrehozva — Edward Możejko definíciójával[1] — a „lokális irodalmi komparatisztikát”. Ezen belül már nyugodtan vizsgálódhatunk, kiterjesztve a kutatást olyan irodalmakra is, amelyeket nem kötnek össze intézményes kapcsolatok. Persze csak akkor, ha tiszteletben tartjuk az egész világon művelt komparatisztika szabályait, e kevéssé ismert irodalmakból pedig olyan szerzőket választunk, akik valóban jelentősek.

A mai fehérorosz prózából Adam Hlobusz Demonokameron című — mindmáig lezáratlan — elbeszélésgyűjteménye tűnik olyan műnek, amely egyrészt meghökkentően eredeti, másrészt nagyon jól bemutathatók rajta a hagyományhoz való kötődés, az 1990 utáni, de még a Lukasenka-korszak előtti fehérorosz identitás, sőt az irodalmi kommunikáció problémái. Ha a Demonokameronnal rokon jelenséget próbál találni az ember a mai magyar irodalomban, rögtön a szemébe akad a Bestiárium Transylvaniae cím. Hlobuszhoz hasonlóan Láng Zsolt is 1958-ban született, vagyis hasonló történelmi tapasztalatokat szereztek a diktatúráról és a rendszer összeomlásáról, a nemzeti hagyományok rombolásáról, majd a folytonosság helyreállítására tett különös kísérletekről, a heroizmusát elveszítő anakronizmus és a provinciális posztmodern egyidejűségéről.

Mindkét író kénytelen volt a szellemi örökségéhez méltatlan történelmi körülmények között élni. Láng Zsolt mint erdélyi magyar író egyrészt részese egy nagy múltú nemzeti és regionális hagyománynak, melynek letéteményesei igen nagyra értékelik az írói szerepet, másrészt viszont el kellett szenvednie a közép-európai sztenderdeknél sokkal elviselhetetlenebb, agresszív nacionalista román kommunista diktatúrát, melynek fenntartói egy totálisan elutasított nemzeti kisebbség tagjaként kezelték.

Adam Hlobusz hazája szovjet tagköztársaság volt, anyanyelvét és nemzeti kultúráját hosszabb távon pusztulásra, eloroszosításra ítélték a diktatúra stratégái. Láng Zsolt az anyaországtól elszakított nemzeti kisebbség tagjaként, Adam Hlobusz a fehérorosz kultúra központjában, Minszkben élhette át azt, hogy mint a veszélyeztetett anyanyelvi művelődés leendő fontos személyiségeinek különleges közösségi elvárásokkal kell számolniuk. Ezekre az elvárásokra említett műveikben mindketten elutasítóan reagáltak. Hlobusz nehezen félreérthetően, mondhatni, elég nyomatékosan fogalmazott, Láng Zsolt sokkal áttételesebben — válaszát az elbeszélő-hős identitásának felépítésével adja meg.

E magyar író pozíciója a kilencvenes évek eleje kisebbségi sorsa ellenére is normálisnak mondható, regényeit a Jelenkor adja ki, műveit figyelemmel kíséri a magyar kritika. Adam Hlobusz beleszületett a minszki irodalmi életbe (apja, Vjacseszlav Adamcsik ismert író), aztán a kilencvenes években eltávolodott az államilag szubvencionált és ellenőrzött kiadóktól. Idejének egy részét orosz nyelvű lektűrirodalom termelésére fordítja, ezzel teremtette meg anyagi függetlenségét, műveit így saját kiadásban jelentetheti meg. A magyar irodalmi elitben nem fordul elő, hogy az író önmaga kiadójaként lép fel, Lengyelországban viszont olyan jelentős szerzők választották ezt az utat, mint Olga Tokarczuk, Andrzej Stasiuk vagy Stefan Chwin.

Persze a Demonokameron történetei stilárisan is egyedülállóak: az anyanyelvéhez ragaszkodó patrióta elitet megdöbbentette a durva hangvétel, a legfeketébb, mégis felszabadító hatású, játékos groteszk, az eloroszosodott rétegeknek és a rendszerváltás óta is csak kisebb mutáción átesett posztszovjet dolgozóknak pedig nincs szükségük helyi használatú anyanyelvre és ezen hozzáférhető kulturális termékekre. Vagyis Hlobusz a Demonokameronnal elutasította azt az írói szerepet, amelyet betöltve harmonikusan beilleszkedhetett volna a fehéroroszok saját hazájukban is marginális anyanyelvi kultúrájába, szűkös, instabil, de meghitten otthonos irodalmi életébe.

A Demonokameron és a Bestiárium cím hasonló tematikára és hasonló poétikára utal. Hlobusz Boccaccio Dekameronjára emlékezteti az olvasót, ezzel poétikailag a modern regény előtti időszakot, a gondosan felépített novellaciklusok korát idézi, ugyanakkor ezzel a címmel meglehetősen egyértelmű szexuális-politikai képzeteket kelt. Boccaccio ilyesfajta szerepet tölt be az emancipációs hőskölteményként felfogott összeurópai irodalomtörténetben: pajzán históriáival segít megszabadulni a végóráit élő középkor keltette dupla klausztrofóbiától, mintha azt hirdetné, semmi sem indokolja az egyén fölötti valláserkölcsi gyámkodást és a nemi ösztön kényszerű elfojtását.

Ettől nagyon erős áthallás támad: a mű egy formálisan szétesett, de eltűnni sehogy sem akaró birodalom romjain játszódik. Pusztulása örvendetes, hisz ama bizonyos emancipációs üdvtörténet radikális tagadására épült: az egyént nemcsak gazdasági és szellemi autonómiájától fosztotta meg, hanem valamiféle nemi aszkézisre is kényszerítette fanatikus ateista prüdériájával.

A diktatúra lekötötte a kontrollálhatatlan szexuális és destruktív energiákat (A Mester és Margaritában is sátáni beavatkozás kell ahhoz, hogy az akkor még nagy jövő előtt álló birodalom fővárosában, Moszkvában elszabaduljanak). A paraszti kultúrában is azért alakult ki a démonológia bonyolult rendszere, hogy a legkülönbözőbb rítusok segítségével féken tartsák az ördögi erőket. A szláv kultúrákban ennek különös jelentősége van, és szoros kapcsolatban áll a nemzeti identitással.

E kultúrák történetében kopernikuszi fordulatot hozott a kereszténység felvétele. Mindegyik szláv nép ekkor lépett át a szóbeliség időtlenségéből az írásbeliség történetiségébe, a barbár zárványlétből a keresztény univerzalizmusba. Az új vallás kívülről érkezett (ha nem „szláv apostolok”, hanem nyugati térítők hozták), a pogány kulturális örökség legnagyobb részét megsemmisítette, törvényen kívül helyezte, a kollektív tudatalattiba szorította. Bár nem beszélhetünk egységes vallási rendszerről, csak helyenként alakult magas rendű kultusszá, messze meghaladta a mágia és a fetisizmus szintjét. Ez lehetett volna a szláv kulturális eredetiség spirituális dimenziója.

A nyugati kereszténységhez csatlakozott szláv országok az írásbeliséggel együtt a latin nyelvet is megkapták, amelyet a következőképpen jellemzett Walter Ong: már évszázadok kizárólag férfiak használták, ők is a családjuktól elszakítva, kolostori környezetben tanulták, a képzésben fontos szerepet játszott a testi fenyítés, és csak e nyelv birtokában léphettek be a műveltek kasztjába. Ennek a latinságnak már nem volt semmi köze az anyák nyelvéhez, teljesen elszakadt a tudattalan szférájától.

A lengyelség latinizálását Maria Janion a manapság igen divatos ír példával állítja szembe. Az V. században megtérített ország a latin nyelv átvétele után is megőrizte kulturális eredetiségét, „pszichológiai identitását”. Nem irtották tűzzel-vassal a pogány szokásokat (a Halloween máig fennmaradt). A szerzetesek megtanultak latinul és görögül, de nemcsak a görög-római és zsidó-keresztény szövegeket másolták, hanem az egész óír irodalmat megmentették az utókor számára. A szerző erre a következtetésre jut: „A szláv Lengyelországnak nem volt akkora szerencséje, mint a kelta Írországnak”.[2]

A keleti kereszténységhez csatlakozott szlávság szláv rituális nyelvet kapott (ez persze nem azonosítható az anyanyelvvel, sőt, Fehéroroszországban az orosz kolonizáció eszközeként ez is akadályozta az anyanyelv fejlődését), így identitásának sokkal kisebb részét kellett a tudattalanba száműznie, sokkal több mindent őrizhetett meg identitásából. Anélkül, hogy az idealizált ír példával azonosítanánk a fehéroroszok esetét, megállapíthatjuk, hogy a pogány démonológia elfojtása itt nem vált rögeszmévé, a népi kultúra e rétege a XX. század utolsó évtizedeiig fennmaradt (ezen az sem változtatott, hogy a Litván Nagyfejedelemség és Lengyelország unióját a breszti egyházi unió követte, melynek következtében a fehéroroszok nagy része pravoszlávból unitus lett, majd orosz uralom alá került, és hitéletét is ehhez kellett igazítania — nem véletlenül nevezte magát „pravoszláv ateistának” az ország elnöke, megjelölve ezzel az új államvallást, a keleti rítusú ateizmust).

Vagyis míg a fehérorosz irodalom — ellentétben a lengyellel — bőséggel meríthet a népi kultúra e rétegéből, a magyar írók nem férhetnek hozzá közvetlenül e hagyomány hazai megfelelőjéhez, mert a kereszténység előtti magyar műveltségből még annyi sem maradt meg, mint a régi lengyel hitvilágból. Ezért építkezhet Adam Hlobusz a hazai olvasói előtt jól ismert fehérorosz folklórból (kiegészítve azt az írói képzeletben született figurákkal, e sajátos etnográfiai alakokkal), miközben Láng Zsolt csak Erdély nem magyar kultúrájában, az ortodox szerzetesek világában találja meg azt az anyagot, amelyre szüksége van a képzeletének. A kulturálisan sokszínű területeken nem ritkaság a nyelvi és felekezeti határok átlépése, még ha ezt nem is nézik jó szemmel a nemzeti nagymonológok megfogalmazói.

Láng Zsolt narrátora nagyon összetett személyiség, semmi köze a kisebbségi magyarokról alkotott sztereotípiákhoz: nem a nemzeti ügy odaadó híve, nem az anyanyelvi kultúra mindenre elszánt védelmezője. Moldvai kolostorban szerzi műveltségét, anyja néma, nem adhat át neki semmilyen nyelvet. Nem románul akarja elmesélni a történetet, mert ez a nyelv túl közel áll hozzá, a magyart választja, de hiányolja belőle a nyelvtani nemeket és az igeidők bonyolult rendszerét (különös tekintettel a történetmondáshoz oly fontos múlt időkre). Aztán egyszer a saját identitását is szóba hozza: „Tudod, drága hallgatóm, nehéz azt elfogadni, hogy a mi vallásunk nincs kiszolgáltatva az eredet nyomasztó hiányának. Mi ugyanazok vagyunk ma is, akikre Krisztus rábízta az örömhír terjesztését. Nem kell folyton bizonygatnunk, hogy az eredetit őrizzük. Mi nem terjeszkedünk, és nem akarunk senkitől semmit elvenni. Magunkat nem kell szembesítenünk a múltunkkal.”[3]

Hlobusz hableányai, koboldjai, vámpírjai a népi démonológiából származnak, míg a lift, a köd vagy az olaj lidércei egy elképzelt nagyvárosi folklór alakjai. A népi eredetű fantasztikumról Hlobusz legtöbb kritikusának Gogol jut eszébe, pedig egy másik, térben és nyelvileg is közelebb álló hagyománnyal is számolhatunk. Ehhez át kell lépnünk a lengyel irodalom határát.

A lengyel romantika ukrajnai és litvániai iskolája közismert, e kettő analógiájára írta le Maria Janion a fehérorosz iskolát. Ez valamivel későbbi, és nem sorolhatók ide olyan nagy nevek, mint a másik kettőbe, mégis nagyon karakterisztikus. Az Ukrajna-mítosz a nemesi fészek idillje és a testvérgyilkos öldöklés ellentétére épül, a vad, komor fehérorosz tájakhoz pedig az ossziáni Észak hangulata illik. Janion kiemeli e vidék leghűségesebb romantikusát, Jan Barszczewskit, aki bizonyos értelemben mindkét irodalomhoz tartozik (Romuald Ziemkiewič „a XIX. század első fehérorosz írójának” nevezte, vagyis szerinte messze megelőzte a nemzeti újjászületést).

Az európai romantika egyetemessége a XIX. század húszas éveiben egészül ki a regionális konkrétummal. A misztikus és kegyetlen fehérorosz tapasztalat Mickiewicz misztériumdrámájában, az Ősökben is felismerhető, de e vidék hiedelemvilágát részletekbe menően Jan Barszczewski mutatta be Zawalnia nemes úr, avagy Fehéroroszország fantasztikus elbeszélésekben (1844-46) című négykötetes gyűjteményében. „A lengyel-fehérorosz határvidék Hoffmannja” szorgalmasan járta a falvakat. Balladákat, népdalokat, történeteket gyűjtött, amelyeket lengyel nyelvű elbeszélésekké dolgozott át. Műveiben elvarázsolt farkasemberek szenvednek valamiféle „egzisztenciális kényelmetlenségtől”, halászok küzdenek a vizeket uraló szörnyekkel, előfordul, hogy „a hálójuk tele van ördögfiókákkal”, amikor kihúzzák a lékből, vannak köztük „macska nagyságú pókok, patkányok, szalamandrák, denevérek, vakondok”.[4]

A magyar irodalomból ez a fajta romantikus fantasztikum is hiányzik. Láng Zsolt szinte csak a képzeletére hagyatkozhatott. Adam Hlobusz bőven meríthetett a hazai folklórból, és irodalmi előzményekért sem kellett messzire mennie.

R É S U M É

Od końca lat osiemdziesiątych nie ma białorusko-węgierskich kontaktów literackich i kulturowych, więc wcale nie jest oczywiste, że możemy porównać utwory autorów reprzentujących te literatury. Jednak taka analiza porównawcza nie jest absurdalna. Zdaniem Edwarda Możejki pod wpływem dekolonizacji powstała „lokalna komparatystyka literacka”, a w ramach tej dyscypliny możemy rozszerzać badania na takie literatury, które są od siebie odizolowane, chociaż mają wiele wspólnych cech.

Adam Hlobus (1958) i Zsolt Láng (1958) mają wiele wspólnych doświadczeń pokoleniowych: spędzili młodość w dyktaturze komunistycznej, w takiej wspólnocie, w której problematyka narodowa była wyeksponowana i ściśle związana z rolą i koncepcją pisarza. Chociaż Hlobus żyje w Mińsku, w centrum kultury białoruskiej, ta kultura była i nadal jest skolonizowana, nawet w niepodległym państwie białoruskim. Láng należy do węgierskiej mniejszości żyjącej w Siedmiogrodzie, w państwie rumuńskim. W tych środowiskach rola pisarza kojarzy się wzorcami patriotycznymi, które obu autorów odrzuciło. Dzięki temu powstała bardzo ciekawa białoruska i węgierska demonologia literacka w utworach pt. Demonokameron i Bestiarium Transylvaniae.

Lajos Pálfalvi, historyk i tłumacz literatury, kierownik katedry polonistyki Katolickiego Uniwersytetu im. P. Pázmány’a w podbudapeszteńskiej Piliscsabie wydał monografię o polskiej prozie emigracyjnej (Tény és metafora. A lengyel emigráció prózairodalma, 1945-1980, Budapest 1993), przełożył m. in. Rondo Brandysa, Ziemię Ulro Miłosza, Testament Gombrowicza, Dialogi z Sowietami i eseje Vincenza, Stempowskiego i innych. Od końca lat 90 interesuje się najnowszymi zjawiskami literatury polskiej, przełożył książki Manueli Gretkowskiej, Antoniego Libery, Andrzeja Stasiuka i Włodzimierza Kowalewskiego. Współredagował węgierski numer Borussii.